Az elmúlt egy évszázad, főleg a nem túl távoli múlt hozzászoktatott bennünket, hogy mindig van választásunk (de ennek a látszata már egész biztosan adott), mindenkor alternatívák sokaságával kell ugyanis farkasszemet néznünk, mikor meghozunk egy-egy döntést és aztán próbálunk elköteleződni valami mellett. Félreértés ne essék, a választás lehetősége egy kiváló és kívánatos dolog,… de vajon meddig az? Szeretjük a változatosságot. Senki sem szeretné, ha nyáron mindenkin ugyanazt a fürdőruhát, ugyanazt a szandált vagy pólót látná, ha körbenéz a világban, ez evidens. A probléma például ott kezdődik, mikor vásárolni megyünk.
Tegyük fel, mondjuk mp3 lejátszót szeretnénk magunknak. Kinézünk egy boltot, sokaknak már ez is nehéz, elvégre ez is egy választás megannyi opció közül. Aztán belépsz a boltba és mp3-as kütyük seregével találod magad szembe. Elkezded átgondolni a szempontjaidat, melyek egy vezető szelete nyilvánvalóan az árkategória lesz. Remek, ezen a ponton már talán sikerült 100 alá szorítanod a választható termékek számát. És aztán mi történik? (…) A folyamat megy tovább, vitathatatlan, és 10-20 vagy esetleg 30 perc múlva lelkesen jössz ki a boltból, kezedben az új mp3 lejátszóddal, (vagy lehet, el is halasztod a döntést, hiszen még máshol is meg kell nézni, hátha ott…)
Összességében elégedett leszel-e 100%-ig? Ekkor sűrűsödik a probléma egy pontba, mert a kisördög bizony előjön, mint annak idején kedvenc Tom és Jerry epizódjainkban a bal váll fölött és elkezdi suttogni fülünkbe mondandóját: „Biztos, hogy ját választottál? Nem a kicsit drágábbat kellett volna? Ez nem tud annyit, tehát nem is lehet jó neked teljes mértékben. Mi lett volna ha? És az a másik? Stb. stb. stb.”
Elvégre ismerjük azt a nehéz tényt, hogy a valami melletti döntés, a többi alternatíva melletti nem-döntéssel társul, vagyis a lemondással. El tudjuk-e fogadni választásunkat igazán? Az az mp3-as lesz-e az elég jó opció, és pusztán csak azért, mert így döntöttem, és kész. És két hét múlva is így gondolom majd? És egy hónap múlva? És később? Mi van ugyanis sokszor a fejünkben? – „Mert megérdemlem a legújabbat, a legjobbat, ami nem csak lejátszik, de már telefonálni is tud, sőt az új generációs már annál is többet tud stb. stb. stb.” – Ekképp egyszer a jövőben eljön majd a csere ideje, vagy legalább a dilemmáé, hogy nem kellene-e mégis a másik úton haladnom inkább? Ott még úgysem jártam, itt viszont már igen. (…)
És eddig még csak egyetlen tárgyról beszéltünk, egy egyszerű elektronikus kütyüről. Hány egyéb tárgy van még? És mi a helyzet az élő, hús-vér lényekkel? Helyettesítsük be a fenti rövid történetbe mondjuk párkapcsolati választásainkat, de akár megnézhetjük pályaválasztásunk történetét is a fentiek szerint. Mennyi probléma adódik abból, hogy a fiatalok előtti választható főiskolai és egyetemi szakok száma sarkítva már-már végtelen, aztán többen inkább sodródva választanak valamit, s nehezen csodálkozhatunk, ha az első szemeszter után megfogalmazódik a talány: „Nem ezt a lovat akartam.” De hol a kiút ebből a csapdahelyzetből? (…) Erre még visszatérünk.