Te hallod a saját zenéd?

Egy rövid gondolatkísérlet: tegyük fel, hogy holnap úgy ébrednél: átmenetileg elvesztetted a hallásod. Az ijedtséget és az orvoshoz szaladgálást most vegyük ki az egyenletből; vagyis tételezzük fel azt is, hogy sejted, ez csak átmeneti állapot, és holnap utánra kutya bajod se lesz. Mit élnél meg a napod során? Ha esetleg vállalod, hogy kimész az utcára, sőt, akár még dolgozni is bemész. Mi történne? Rád néznének furcsán, vagy Te néznél furcsán a többiekre? Mennyire és miben lenne vajon dühítő, vagy épp megmosolyogtató egy-egy helyzet?
Ezen a ponton hozok be egy számomra nagyon kedves idézetet: : „A süket mindig azt hiszi, akik táncolnak, meghibbantak.” (Jorge Bucay)
És most egy apró szempontváltás: tapasztaltad már, hogy egyszerűen nem értik a környezetedben, mit miért teszel? Ők furcsán néztek rád, aztán Te zavarba jöttél, és végül tán abba is hagytad azt, amit szerettél, amiben hittél, amiért igazán tudtál lelkesedni. S mindezt miért? Mert,… valljuk be, a süketekre bíztad magad, és nem arra a ritmusra, arra a vezérelvre, ami belőled jön, belőled fakad!
Egyet ne felejtsünk el, holnap nagyon-nagyon sokan süketként kelnek majd fel. No, ne félj, a hallásukkal nem lesz semmi baj, azonban a saját zenéjüket észre sem veszik majd, hiszen teszik ezt már hosszú évek óta. Miért műveljük ezt magunkkal?
(…)
És akkor a vakságról még nem is írtam! Az még nagyobb önsorsrontó gyötrelem, de erről egy másik alkalommal. (…)