Naponta újra és újra feltesszük ezt a kérdést, így legalább ennyiszer vissza is köszön baráttól, rokontól, ismeretlen ismerőstől: „Hogy vagy?”
Melyik típushoz tartozol? Aki erre csak bemondja a megszokott: „Köszönöm, jól vagyok.” sablont, s közben magadban némán ordítasz, mert „Ha tudnád, valójában milyen pocsékul vagyok!” Netán az a karakter vagy, aki rá is kezd, és egy ilyen nyitómondatra, vérszemet kapva elkezdi sorolni aktuális gyötrelmeit, siralmait, szenvedéseit?
És mikor válaszolsz őszintén erre a mondatra? Kendőzetlenül, legalább magadnak. Mikor volt utoljára olyan perc, amikor a szoba mély csendjében, mikor egyedül vagy, nem megy a tv, nem búg semmilyen kütyü, nem szűrődik be a közlekedés zaja, csupán ketten vagytok, Te és a tükörképed: „Hogy vagyok?” Mit mondana a tested? Hálás lenne vajon azért, amit vele teszel? Mit mondana lelked és szellemed? Figyelsz egyáltalán rá? És az életed? Hova tart, mikor álltál meg utoljára, hogy ezen legalább egy pillanatra elgondolkozz?
Felmerült már, hogy valójában nem kell mindig jól lenni!? Döbbenetes, mennyire hajszoljuk napról napra, hétről hétre a „jól levés”-t, s ezzel mennyire, de mennyire taszítjuk el magunktól, így aztán nem csoda, hogy a „Köszönöm, jól vagyok.” egy semmitmondó, üres mondattá silányul. Fontos, ez nem egy fekete-fehér kérdés. Ha azt mondom, nem vagyok jól, az még nem jelenti, hogy akkor rosszul vagyok! Nem! Hiszen van az úgy, hogy pusztán rendben vagyok: egy napon belül megélem a pillanatok örömét, egy-egy kudarc fájdalmát, az elfogadás eufóriáját, majd egy visszautasítás keserű ízét, a dicséret pezsdítő erejét és a hibázás rejtelmét; viszont mindez így van jól, mert ezt úgy hívják: Élet. Hát merj végre élni!