Sokszor, megannyiszor, számtalanszor kérünk mindenfélét az élettől, Istentől, vagy épp rokontól, baráttól, főnöktől, idegentől, ismerőstől, és jobb esetben még önmagunktól is. Eddig eljutunk, de elgondolkozunk-e azon, hogy valóban hajlandóak vagyunk-e megfizetni kérésünk beteljesülésének az árát?
Vegyünk néhány példát. Bölcsességét szeretnél, hogy láss a sorok közé, hogy pontosan tisztában légy a dolgok miértjeivel is, nem csupán a hogyanjaival. Aztán telnek a napok, és Te újra és újra, megint és megint kifejezed az ég felé nem pusztán a hétköznapi tudás, hanem a nagybetűs bölcsesség utáni olthatatlan szomjadat. Ez eddig rendben is van, de nem sokkal később elkezdenek rossz történni, fájdalmak jönnek, veszteségek, nehéz élethelyzetek, krízisek stb. Kapkodod a fejed, miért van ez, s közben nem veszed észre, hogy belső vágyad önbeteljesítő jóslatként hat életedre, és csupán meg kell élned sajátélmény szintjén azokat a létfájdalmakat, mely nélkül nem lehet bölcs egyetlen bölcs sem. Erről van szó, a szemed majd kiszúrja, mégsem áll össze a mozaik.
Vagy a másik kedvenc példám: hiszen hányan, de hányan szeretnénk nagyobb önbizalmat magunknak!? És ennek az árával mi a helyzet? Lévén, ha jelentősen megváltozik önmagadról alkotott énképed, és önbecsülésed, önértékelésed szárba szökken, akkor a mindennapok is jelentős változást mutatnak majd, tehát ennek is ára van. Kalkuláltál vajon ezzel is, mikor elhagyja a sóhaj testedet: „Bárcsak jobban hinnék magamban!” Akkor is erre vágynál, ha tudod előre, elveszíthetsz barátokat, rokonokat, családtagokat, vagy épp aktuális párod, ha valóban megváltoztatod önmagaddal való viszonyod!?
Néhány évvel ezelőtt volt egy film, melyben sokszor elhangzott az óvó és intő mondat, ezt idézném most témánk kapcsán: „Vigyázz, mit kívánsz!”