Voltál már úgy, hogy céllal eltelve mégis céltalanul tudtál létezni egyetlen pillanatig? Paradox, nyilván, mégis lehetséges. A lépéseid csak jönnek egymás után, kőről kőre, kavicsról kavicsra, betűről betűre, s a lényeg nem a valahova jutás, hanem a pulzáló jelenlét és a letisztult belső béke, mikor felsejlik élted igazi veleje. A világ zaja körülvesz, autók suhannak el tova, néha még egy-egy lámpát is figyelned kell utadon, máskor meg dudaszó zavarná meg a nyugalmad, de már nem tudja, mert máshol vagy, magaddal magadban. A tisztánlátás általában ekkor érkezik, mégis sokan menekülünk az ilyen pillanatok megélésétől, mert félünk, mit találunk.
Idézzük ide Márai örökérvényű szavait is: „A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki. Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal és úticéllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik.”