Az emberek többsége azt hiszi, az a boldogság, amiben nem ér bennünket rossz. Így van-e ez valójában? Nem lehet, hogy tévúton járunk, mikor a stressznélküli, fájdalom nélküli és kudarcok nélküli napok után sóvárgunk? Azon túl, hogy mindez egy irreális, soha be nem következő elvárás, hiszen az élet hatókörén kívül van, de egyáltalán valóban olyan áldásos lenne, ha tényleg elérhetnénk?
Nem az a baj ugyanis, ha egy negatív életesemény fáj, hanem, ha emiatt odaadom a teljes lelki békém, a jövőbe vetett hitem, lelkem tisztaságát és belső mozgatórugóim erejét. Hiszen nem az a kérdés, érnek-e veszteségek előbb vagy utóbb, hogy lesznek-e kevésbé vágyott pillanatok, hanem, hogy amikor bekövetkeznek, mit kezdek ezzel a történéssel, ezzel az élménnyel? Fájhat bizony egy visszautasítás, megrázhat egy kemény munkahelyi beszélgetés, lehet gyötrelmes egy csörte, megrettenhetünk egy-egy hír hallatán, de oda kell-e adnunk ezzel egy időben lelkünk békéjét is? Nem mosolyoghatunk bele valahogy mégis huncutul a világba, hogy most egyszerűen megengedem: fájjon, de odabenn közben hiszem vagy tudom, ez nem örök érvényű, nem örökkévaló, és attól még életem futásán, küldetésén nem esett csorba, és ennek ellenére hittel megyek valami felé kiteljesítve mindazt, amire hívattam.
Minden nap kelhetnénk úgy: ma valami csodálatos dolog fog történni velem, hiszen a puzzle-darabok ott vannak már az asztalunkon, csak mi épp általában nem vesszük ezeket észre, és így nem is állhat össze az a különleges és néha megfoghatatlannak tűnő mozaik: boldog vagyok.