Nemsokára a nevünket is elfelejtik

Posted onjanuár 30, szerda, 2013 by limparimre

A gondolatsor egy kis budai utca nevével indult. Gondosan följegyeztem, hová kell mennem, hány órára. Minden úgy zajlott, ahogy ilyenkor lenni szokott, lépés lépés után haladt, s te egyre közelebb és közelebb vagy a megbeszélt találkozóhoz,… de aztán a hóesésben elmerengsz és elkezded morzsolni magadban az utcának a nevét. (…) Vajon ki volt ő? Mit csinált? Miről híres? Egyáltalán nő vagy férfi volt? Válaszok természetesen nincsenek, és ez egyre jobban gondolkodásra sarkall.

Mi lesz a saját nevünkkel majd annak idején? Ekkor eszedbe villan a bölcs iránymutatás, magának Marcus Aureliusnak az intése: „Általában gondold meg, hogy rövid időn belül te is, embertársaid is meghaltok és nemsokára a neveteket is elfelejtik.”

És való igaz, helyeselsz magadban, mi marad majd belőlünk!? Kisvártatva rájössz, semmi sem, sőt még annál is kevesebb. Hirtelen feleszmélsz, hogy saját dédszüleid és ükszüleid nevére sem emlékszel, arra pedig, hogy kik is voltak ők valójában, végképp nem; pedig nem éltek ők olyan régen, de már elfelejtettük, milyen nagyszerű emberek voltak. Ekkor pedig a csizmád alatti hó ropogása tovább erősíti lépésről lépésre a saját sorsod: dédunokáid, és majd az ő leszármazottaik téged ugyanúgy elfelejtenek, s legfeljebb egy név leszel a családi fényképalbumban, vagy egy arc a családi videótárban, amit szökőévente valaki majd megnéz, de hogy valójában ki voltál, az sűrű ködbe vész előttük is.

A kérdés csupán az, ha ez így van, márpedig önáltatás lenne más prognózist képzelni önmagunknak, akkor ennek fényében mi lesz igazán lényeges az életünkben? Mit üzen ez nekünk a mai napra? Mit kellene, pontosabban mit lenne érdemes máshogy cselekednünk egy egyszerű szürke csütörtökön, mikor holnap felkelünk? Mi a saját válaszunk erre? Elvégre nincs jó válasz, csak saját, személyes válasz létezik.

Hozzászólás