„Hogy vagy?”

Naponta újra és újra feltesszük ezt a kérdést, így legalább ennyiszer vissza is köszön baráttól, rokontól, ismeretlen ismerőstől: „Hogy vagy?”

Melyik típushoz tartozol? Aki erre csak bemondja a megszokott: „Köszönöm, jól vagyok.” sablont, s közben magadban némán ordítasz, mert „Ha tudnád, valójában milyen pocsékul vagyok!” Netán az a karakter vagy, aki rá is kezd, és egy ilyen nyitómondatra, vérszemet kapva elkezdi sorolni aktuális gyötrelmeit, siralmait, szenvedéseit?

És mikor válaszolsz őszintén erre a mondatra? Kendőzetlenül, legalább magadnak. Mikor volt utoljára olyan perc, amikor a szoba mély csendjében, mikor egyedül vagy, nem megy a tv, nem búg semmilyen kütyü, nem szűrődik be a közlekedés zaja, csupán ketten vagytok, Te és a tükörképed: „Hogy vagyok?” Mit mondana a tested? Hálás lenne vajon azért, amit vele teszel? Mit mondana lelked és szellemed? Figyelsz egyáltalán rá? És az életed? Hova tart, mikor álltál meg utoljára, hogy ezen legalább egy pillanatra elgondolkozz?

Felmerült már, hogy valójában nem kell mindig jól lenni!? Döbbenetes, mennyire hajszoljuk napról napra, hétről hétre a „jól levés”-t, s ezzel mennyire, de mennyire taszítjuk el magunktól, így aztán nem csoda, hogy a „Köszönöm, jól vagyok.” egy semmitmondó, üres mondattá silányul. Fontos, ez nem egy fekete-fehér kérdés. Ha azt mondom, nem vagyok jól, az még nem jelenti, hogy akkor rosszul vagyok! Nem! Hiszen van az úgy, hogy pusztán rendben vagyok: egy napon belül megélem a pillanatok örömét, egy-egy kudarc fájdalmát, az elfogadás eufóriáját, majd egy visszautasítás keserű ízét, a dicséret pezsdítő erejét és a hibázás rejtelmét; viszont mindez így van jól, mert ezt úgy hívják: Élet. Hát merj végre élni!

A gondok árnyéka

Milyen kacatokat gyűjtögetsz, provokatívebben: mennyi a szemét, a hulladék körülötted, vagy ami még ennél is fontosabb: önmagadban!? Megannyi felhalmozódott tüske, sérelem, bánat és szomorúság, melyek csak gyűlnek és gyűlnek, aztán pedig csodálkozol, hogy már nem bírsz lépni tőlük, s az árnyékuk csak folyton folyvást nő és gyarapszik, neked pedig egyre kevesebb helyed lesz, míg végül elveszíted saját magad is. Miért teszed ezt önmagaddal?

Mit kell tenned, hogy megbocsáss a szeretteidnek, barátnak, rokonnak, idegennek? És mi van az értékekkel, megbecsülöd azokat? Figyelsz-e arra, amid van, büszke vagy-e rá, vagy inkább sajnálkozol, hogy mid nincs még? Hálát adtál ma már azért, hogy jól működik a veséd, egészséges a látásod és kiváló az emésztésed? Ha nem, miért nem teszed meg? Köszönetet mondtál már a mai nap, hogy ma is friss kenyeret ehettél, a víz még mindig jön a falból, és mindenféle elektromos kütyü segíti a boldogulásod? Nézz egy kicsit más szemszögből az életedre és fény derül a titokra: a vágyott állapot jelen van, csak nem látod meg.

Tudsz választani?

Az elmúlt egy évszázad, főleg a nem túl távoli múlt hozzászoktatott bennünket, hogy mindig van választásunk (de ennek a látszata már egész biztosan adott), mindenkor alternatívák sokaságával kell ugyanis farkasszemet néznünk, mikor meghozunk egy-egy döntést és aztán próbálunk elköteleződni valami mellett. Félreértés ne essék, a választás lehetősége egy kiváló és kívánatos dolog,… de vajon meddig az? Szeretjük a változatosságot. Senki sem szeretné, ha nyáron mindenkin ugyanazt a fürdőruhát, ugyanazt a szandált vagy pólót látná, ha körbenéz a világban, ez evidens. A probléma például ott kezdődik, mikor vásárolni megyünk.

Tegyük fel, mondjuk mp3 lejátszót szeretnénk magunknak. Kinézünk egy boltot, sokaknak már ez is nehéz, elvégre ez is egy választás megannyi opció közül. Aztán belépsz a boltba és mp3-as kütyük seregével találod magad szembe. Elkezded átgondolni a szempontjaidat, melyek egy vezető szelete nyilvánvalóan az árkategória lesz. Remek, ezen a ponton már talán sikerült 100 alá szorítanod a választható termékek számát. És aztán mi történik? (…) A folyamat megy tovább, vitathatatlan, és 10-20 vagy esetleg 30 perc múlva lelkesen jössz ki a boltból, kezedben az új mp3 lejátszóddal, (vagy lehet, el is halasztod a döntést, hiszen még máshol is meg kell nézni, hátha ott…)

Összességében elégedett leszel-e 100%-ig? Ekkor sűrűsödik a probléma egy pontba, mert a kisördög bizony előjön, mint annak idején kedvenc Tom és Jerry epizódjainkban a bal váll fölött és elkezdi suttogni fülünkbe mondandóját: „Biztos, hogy ját választottál? Nem a kicsit drágábbat kellett volna? Ez nem tud annyit, tehát nem is lehet jó neked teljes mértékben. Mi lett volna ha? És az a másik? Stb. stb. stb.”

Elvégre ismerjük azt a nehéz tényt, hogy a valami melletti döntés, a többi alternatíva melletti nem-döntéssel társul, vagyis a lemondással. El tudjuk-e fogadni választásunkat igazán? Az az mp3-as lesz-e az elég jó opció, és pusztán csak azért, mert így döntöttem, és kész. És két hét múlva is így gondolom majd? És egy hónap múlva? És később? Mi van ugyanis sokszor a fejünkben? – „Mert megérdemlem a legújabbat, a legjobbat, ami nem csak lejátszik, de már telefonálni is tud, sőt az új generációs már annál is többet tud stb. stb. stb.” - Ekképp egyszer a jövőben eljön majd a csere ideje, vagy legalább a dilemmáé, hogy nem kellene-e mégis a másik úton haladnom inkább? Ott még úgysem jártam, itt viszont már igen. (…)

És eddig még csak egyetlen tárgyról beszéltünk, egy egyszerű elektronikus kütyüről. Hány egyéb tárgy van még? És mi a helyzet az élő, hús-vér lényekkel? Helyettesítsük be a fenti rövid történetbe mondjuk párkapcsolati választásainkat, de akár megnézhetjük pályaválasztásunk történetét is a fentiek szerint. Mennyi probléma adódik abból, hogy a fiatalok előtti választható főiskolai és egyetemi szakok száma sarkítva már-már végtelen, aztán többen inkább sodródva választanak valamit, s nehezen csodálkozhatunk, ha az első szemeszter után megfogalmazódik a talány: „Nem ezt a lovat akartam.” De hol a kiút ebből a csapdahelyzetből? (…) Erre még visszatérünk.

A gondok és a gyufa

Mit teszel, ha a gyufa már az ujjad égetné? Eloltod, igaz? Minden gond nélkül, egyszerű, határozott mozdulattal elfojtod ártásának lehetőségét. Ennél egyszerűbb tűzoltás tán nincs is. Ki elfújja, ki gyorsan mozgatva, ki vízbe dobva szünteti meg a nem kívánt hatást. Képzeld, mi történt volna, ha a gyufa közelébe valamilyen papír, száraz falevél vagy hasonló kerül. Az is lángra kap, s egy kritikus ponton már csak komolyabb, esetleg külső beavatkozás segítségével tudod orvosolni a problémát, hiszen már komoly tűzvészről beszélünk. Az egész ugyanakkor, te tudnád, egy egyszerű kis gyufával kezdődött, ami teret kapott a kibontakozásra. A kérdés: miért adunk neki teret? Vedd észre, már bőven nem a gyufáról beszélünk. Ugyanis mi a helyzet a lelki bajokkal? Nekik miét adunk teret? Ugyanez a kaptafa. Jusson eszünkbe a sztoikusok ősrégi bölcsessége: nem a dolgok gyötörnek meg, hanem a dolgokról alkotott képzeteink. Valami rossz történik, s te elkezded vizsgálgatni, felnagyítani, arra koncentrálni, fókuszálni, s merengeni a baj nagyságán, s eltelik egy kis idő (s mivel a gyufa gyújtóst kapott), csak kapkodod a fejed, ahelyett, hogy az elején eloltottad volna és valami másra, valami szebbre, valami jobbra, nemesebbre figyelnél.

Buszjegy az életre

„Van előre váltott jegye?” – kérdezi minap a sofőr egy menetrendszerinti belföldi járaton. Ebben az esetben ugyanis elsőbbsége van. Számolunk-e ezzel a lehetőséggel, ha utazunk? A kép nagyon változékony, ki igen, ki nem. De hát végső soron mindannyian mindenkor, folyton folyvást utazunk. A kérdés már csak az, megtervezed-e az utad, vagy majd ad hoc módon a gondviselésre bízod magad a régi elv szerint, hiszen „Olyan még nem volt, hogy sehogy sem volt.”
Aztán ugyanez a sofőr a keszthelyi autóbusz-állomáson így szól a várakozó tömeghez: „Nyolc helyem van, nyolc embert tudok elvinni, döntsék el, ki legyen az.” Mit tennél ilyenkor a várakozó tömegben állva enyhén szomjasan, frusztráltan, morogva magadban? Tény: előre váltott jegye nincs senkinek sem. Ki jut fel a buszra, ez az elsődleges kérdés, de az igazán lényeges: eljutsz-e a célállomásodig? Hiszen akadályok mindig voltak, vannak és lesznek is, ez örök. Az akadályokkal szembeni viszonyulásunk azonban csak rajtunk múlik. Benne leszel-e a nyolcban, mert asszertív vagy, esetleg átadod-e a helyed másnak, mert látsz egyéb megoldást is? Mindig van alternatíva, a kérdés, meglátjuk-e magunk körül!? Ha pediglen nem férsz fel a buszra, mit teszel? Azonnal más megoldást keresve az első vonatra szállsz a szomszédos pályaudvaron, esetleg megvárod a holnapi járatot, vagy örülsz, mert még kiélvezheted azt a csodálatos helyet, ahol épp nyaraltál? Netán nem-e a tegnapi búcsúestén gondolt mondatod válik épp valóra: „Bárcsak tovább maradhatnék! Itt minden olyan jó!”, csak akkor még nem sejtetted, hogy ilyen kifacsart módon teljesül kívánságod, hiszen az utolsó járatról maradtál le az imént, vagyis tényleg maradhatsz még egy napot.
Egy kérdésem akad végezetül: az életre váltottál-e buszjegyet? Hogy érzed, van helyjegyed, és eljutsz a célodig? És ha nincs jegyed, eljutsz a célodig? Van célod egyáltalán, ahova eljuthatsz? Elvégre nem megfogalmazott cél felé nem is lehet jegyet váltani, de a nagyobbik baj, hogy afelé még más módon haladni sem.

Az ún. balsorsegyüttható

Mi is ez a mutató, ez az együttható? Rövid definíció: azon hátrányokat sűríti, tömöríti, jelenti, ill. foglalja össze, melyek egész életünk során érnek minket. Nincs személyes választásunk ezen szomorú helyzetek létét vagy nemlétét illetően, abban viszont felelősek vagyunk, mit kezdünk ezen hátránnyal. A kedvezőtlen életeseményekkel szembeni hozzáállásunk önmagunkon múlik ugyanis, kizárólagosan.
Ha például egy olyan tréningen lennék, ahol a vizsgált témánk saját sorsunk alakulása, vagy alakításának lehetősége, egészen biztosan azt mondanám a csoportnak: „Akkor most álljunk föl és keressük meg a helyünket egy tengelyen, ami a terem két végpontja között helyezkedik el.” A provokatív kérdés így hangozna: „Te irányítod a sorsod, vagy a sors irányítja az életed alakulását? Ha az a véleményed, sőt, meggyőződésed, hogy Te irányítod, mi és hogyan alakuljon életedben, kérlek állj ide; ha viszont úgy érzed, Te inkább afféle sodródó karakter vagy, aki nem, vagy alig tud beleszólni ténylegesen az események alakulásába, akkor állj erre a másik végpontra. Hangsúlyozom ez egy tengely, így a két pont között bárhová állhatsz, tehát menj arra a pozícióra, ami leginkább leírja a viszonyulásod. Vagyis még egyszer: Te irányítod a sorsod, vagy a sors irányítja az életed alakulását?”
Egyetlen kérdéscsokrom van még itt és most, kérlek, válaszold meg őszintén magadnak: Te hová állnál, ha azon a bizonyos tréningen lennénk? És miért, mit jelent ez számodra, jó ez így?

[Megjegyzés: A balsorsegyüttható fogalma Jean Paul Sartre-tól ered.]

A siker egy folyamatos utazás

A lendület fontosságáról

Előzmények

A blog előzményei, hasonló stílusú írásokkal, gondolatokkal, merengésekkel itt olvashatók:

http://www.3q-trening.hu/