A tréningek, előadások, tanácsadások átka és haszontalansága

Az alábbi grafika fontos tanulságul szolgál mindannyiunknak:

Mit is kezdek majd azokkal a praktikákkal, ami elhangzik egy-egy előadáson, vagy azzal a felismeréssel, amit egy tréningen átélek, esetleg egy remek önsegítő könyv segítségével megtapasztalok? Elvégre ez a kulcs. Merthogy egy dolog, ha valami elhangzik, a másik dolog, hogy miként értelmezzük és azt hogyan építjük be a mindennapjainkba?

„Jó, hát levettük a ruháinkat, már rajtad vagyok, mikor lesz már olyan jó? Nem tudom, de nekem már fáj a fejem.”

És az a szomorú, hogy ezt gyakran látom tanácskérőimen: elhangoznak érdekes infók, eljut a személy pár kardinális felismerésre az életére vonatkozóan, de aztán nem történik semmi, amivel már holnap megváltoztathatná az életét. Ugyanis ezt mi csináljuk, nem az előadó, nem a tréner, nem a segítő szakember. Bármily meglepő, szokásommá vált kihangsúlyozni az első beszélgetés során: „Pszichológus vagyok, nem varázsló.” Nem tudok senkit sem megmenteni, nincs kézrátétellel való gyógyítás, nincs szemmel verés, ráolvasás és hasonlók. Van egy segítői tér, amiben a reakciók, reflexiók, kérdések és összegző válaszok kapcsán eljuthat az egyén a felismerésig: miért, hogyan és mit is művel a saját életében! A változás pedig ezután jön, szerencsére mindig van másik út, mindig tehetünk más, mint, amit eddig tettünk.

 

Mindannyian találtunk már olyan idézet a neten, egy könyvben, aminél valami megmozdult bennünk. Úgy éreztük, a helyére került valami. Azonban az esetek többségében nem történik utána semmi. Holnap bemegyek a munkahelyre és mindent ugyanúgy csinálok, mint addig.

Így tényleg nincs értelme és csak jártattuk a szánk, és elment mindkettőnk ideje. Az én szakmai hitem és felfogásom szerint akkor van értelme például egy önsegítő könyv olvasásának, ha a végére érve, ki tudsz mondani három dolgot, három apró dolgot: (1) ezt és ezt abbahagyom, (2) ezt pedig folytatom, mert megerősítést kaptam, (3) ezeket pedig elkezdtem a mindennapokba átültetni. Nem keresve a kifogásokat, hanem cselekedve. Kétféle ember van: aki beszél, hogy legközelebb mit kellene majd másképp, a másik pedig nem beszél, hanem teszi a dolgát.

A Hogyan tovább? c. előadás-sorozat első állomása: “Pályára állítunk”

Ha üzenhetnénk a 18 éves önmagunknak, mi lenne az az egyetlen summázó gondolat, amit mindenképp tanácsolnánk neki? Miként és hogyan cselekedjen máshogy, mint amit annak idején mi megtettünk, vagy épp nem tettünk? (…) Nekünk ez már a múlt, sokaknak azonban még a jövő.

 

Kedden útjára indult az ELTE Karrierközpont szervezésében a “Hogyan tovább?” c. előadás-sorozatunk. Az első alkalmat kifejezetten gólyáknak tartottuk mindenféle önmenedzselési praktikákat végigbogarászva, amelyek jól jönnek majd a következő években. Meglepetésemre a hallgatóságban bőven akadtak nemcsak első éves hallgatók, hanem már sokadévesek is.

www.limparimre.com

Az előadásról egy részletesebb kivonat itt érhető el.

www.limparimre.com

A következő előadás 2014. október 21-én lesz egy újabb izgalmas témával: mennyire teremthetünk magunknak szerencsét? Lehetséges-e egyáltalán ez?

Nap végi kérdések

Sokszor kérdezem az egyéni beszélgetéseken, hogy a nap végén ki miként zárja le a saját napját? Végigpörgeted újra az eseményeket? Vagy épp ellenkezőleg, elég volt azt egyszer átélni, nehogy újra rá kelljen gondolni? Mások szeretnek mozizni, a nap kulcseseményeiben, egy-egy meghatározott örömteli pillanatban újra elmerülni, hogy aztán így jöjjön az álom, és kezdődjön egy új nap, új reményekkel és új kihívásokkal. Megint mások szeretik értékelni a napjukat. Jöjjön most tőlük 10 olyan kérdés, amivel az utóbbi időben találkoztam.

 

A mai napon:

  1. Hittem-e abban, hogy történhet velem valami csoda?
  2. Odaadtam-e a békém, a nyugalmam? Ha igen, mennyire könnyen?
  3. Magyarázkodtam-e? Ha igen, mennyit?
  4. Panaszkodtam-e?
  5. Kellőképp kifejeztem-e az érzéseimet?
  6. Szerettem-e egyáltalán magam?
  7. Szerettem-e a környezetem?
  8. Hálás voltam-e valamiért valakinek?
  9. Mosolyogtam-e?
  10. én én voltam-e?

Neked vannak hasonló nap végi zárókérdéseid? Melyek ezek? Miért ezek? Bővítenéd még őket?

Az elhízás lelki okai

Április végén az MTV Család-barát műsorában beszélgettünk az elhízás lelki okairól.

Részletek az interjúból:

Novodomszky Éva: - Egyáltalán mit nevezünk stressz-evésnek?

Limpár Imre: - Érdemes, mint következményt nézni az evést és az étkezést, vagyis egyáltalán az elhízást magát, tehát ez egy reakció valamire, egy életviteli helyzetre, egy sajátosságra, vagy épp életstílusra. Egy nulladik szempont kiemelendő: hogyan közelítünk a témához? Problémaként, helyzetként vagy kihívásként?

(…)

Novodomszky Éva: - Van, aki azt mondja, hogy felnőtt korban már csak egy nagyon komoly érzelmi sokk hatására vagyunk képesek változni és változtatni az életmódunkon? Mi kell ahhoz, hogy tudjunk maguknak adni egy löketet?

Limpár Imre: - Első, hogy nagyon jó célokat kell kitűzni. Tehát nem elég célokat, hanem elég jó célokat érdemes kitűzni. Ha vagyok, mondjuk 100 kg fölött és kitűzöm, hogy leadok 20 kilót, akkor az egy nem jó cél. Amit szintén ki kell emelni, hogy hogyan vagyunk a változással? Mert ez az egész egy változásról szól. És miért is nem működik nagyon sok fogyókúrás technika, praktika? Merthogy nem akarom megváltoztatni azt az életvitelt, amit az előző 5, 10, 15 évben kialakítottam.

 

A beszélgetést teljes terjedelmében lásd itt 19’55-től : http://nava.hu/adatlap/?id=1859752

10 érv a léböjt pozitívumairól, avagy arról, hogy érdemes életmódot váltani

A minap vitába keveredtem, hogy vajon egy 10 napos léböjtöt érdemes-e egyáltalán kipróbálni, megélni, átélni, megtapasztalni? Ahogy mindig egy ilyen helyzetben, a rációk és az emóciók is összecsaptak. Sokkal inkább érzelmi alapon jön létre a döntés, ezért az alábbi érvek ugyan nem sokat jelentettek beszélgetőtársamnak, mégis érdemesnek gondolom az összefoglalását. Tehát mi is történhet a böjti folyamat során, ill. azt követően:

www.limparimre.com

1. Több energiánk lesz.

2. Zajlik egy természetes méregtelenítés.

3. Kap végre a test egy egészséges énfókuszt. Közelebb kerülhetünk önmagunkhoz, testképünkhöz.

4. Testsúlyunk kezd optimalizálódni, a felesleges tartalékok tovatűnnek.

5. A napi étkezési rutin a léböjt után teljesen újrakalibrálható. Olyan, mintha újratelepítenénk a számítógép operációs rendszerét. Nem is biztos, hogy új rendszerre van szükség, de a régi anomáliákat sokkal könnyebb orvosolni.

6. Szociálpszichológiai hozadék: külön izgalmas, ahogy a környezetünk reagál a mi vállalásunkra. Az örömgyilkos barátaink, ismerőseink, rokonaink felfedik magukat egy-két jól bevitt mondattal, vagyis a szociális hálónk mélyebb megismerése is lehetséges.

7. Társadalomkritika: döbbenetes szembesülés, hogy a környezetünkben mennyi minden a kajáról, az étkezésről és főleg a nassolásról szól.

8. Újra felfedezheted az ízek világát. A legtöbb étel nem pusztán a jól bevált ’finom’ jelzőt kapja majd a böjt után, hanem olyan eufóriát okoznak a legegyszerűbb falatok is, hogy az leírhatatlan.

9. Mivel ez egy kihívás, a végén saját bal válladra teheted jobb kezed, és elismerően belemosolyoghatsz a világba, hogy képes voltál rá, ezzel egy szituatív önbizalmi növekedés következik be.

10. És egy személyes kedvenc érv: végre azt élhetem meg, nem függök a kávétól, és eztán csak akkor iszom, ha tényleg van hozzá kedvem, míg korábban ez nem volt mindig így, vagyis függőségi szokásaink képesek változni.

A pozitív emlékek ereje

Melyek vajon azon emlékeid, amik ha eszedbe jutnak, azonnal mosolyt csalnak arcodra? Emlékezzünk hát! Kihez köthető? Hol voltál? Mit csináltál? Mikor volt? Mi történt? Mit éreztél, mit gondoltál, mit sejtettél akkor, mikor bizony madarat lehetett veled fogatni? Amikor egyszerűen csak belemosolyogtál a világba, bárki bármit is csinált körülötted!?

Döbbenetesen egyszerű technika, mégsem élünk vele elég sokszor és elég sokan. Ha voltál már úgy, hogy „Igen, ezért a napért tényleg érdemes volt élni, ezért a pillanatért dolgoztál, küzdöttél annyi időn keresztül, ez az, ami egyszerűen egy mmmmh-érzést jelentett”, akkor vésd jól bele szívedbe-lelkedbe ezt az emléket, és húzd elő a kalapból, ha épp valami rossz történik, mert nem úgy mennek a dolgok, vagy csak egyszerűen bal lábbal keltél fel. Ezek olyan apró rezdülések, melyek képesek továbblendíteni a holtpontokon. Emlékezzünk hát! Ezek az igazi erőforrásaink, s nem máshol leled, mint önmagadban.

A változás ára

Minden változásnak ára van, még pontosabban következménye, így ha ténylegesen rá kívánunk lépni a fejlődés és a kibontakozás útjára, el kell döntenünk, valóban képesek vagyunk, leszünk-e meghozni a szükséges áldozatot. Hány embert kell vajon elveszítenünk, vagy távolabb kerülnünk tőlük, hogy egyről a kettőre és ötről a hatra legyünk képesek lépni?

Brian Tracynél olvasható egy nagyon konfrontatív, de velejében igaz mondat: „Nem repülhetsz a sasokkal, ha pulykákkal kapirgálsz.”

Képes vagy vajon elfogadni és belátni, hogy abban a közegben, amiben eddig mozogtál, nem válthatod valóra azt az életstílust, amire valójában vágysz? Sokszor megdöbbenek, mennyire megrettenünk a változás küszöbén. Azt hisszük, felvehetünk egy-egy új tulajdonságot anélkül, hogy megváltoznának viszonyaink, kapcsolataink, együttműködéseink és konfliktusaink. Ez sajnos egymást kizáró folyamat. Ha például eddig nem voltam határozott, de (a rengeteg belső munka révén) mégis elindultam ennek az irányába, akkor erre a körülöttem lévő, engem jól ismerő, számomra fontos személyek reagálni fognak.

Azonban (…) a változást általában nem bírjuk, (…) mert inkább minden maradjon úgy, ahogy eddig megszoktuk, (…) vagyis, ha nem a szokásos séma szerint kezdünk működni, zűrös beszélgetések, helyzetek, sőt konfliktusok várhatnak ránk, ez az igazi erőpróba. A változási folyamatban ez persze normális, és ezután jön el az igazi vízválasztó, hogy kimondjam: már nem vagyok az, aki voltam, és felelősségem tudatában vállalom a másként cselekvést, az újszerű gondolatok felvállalását, és az eddig ismeretlen érzések megélését. Ez viszont a többiekben, saját belső nehézségeik miatt, ellenérzést válthat ki, és ők szívük szerint bizony visszaterelnének minket a régi útra, oda, ahonnan mi elvágyódtunk, vagyis kórusban mondják majd: “Ne változz meg, maradj az, akinek mi ismerünk, mert így biztonságosabb számunkra a körülöttünk lévő világ!” Így aztán, sajnos, ez a jelenség olyan bűntudatkeltő lelki mozgásokat képes kelteni, hogy sokan meghátrálnak, és visszatérnek a régi énjük börtönéhez. Ekképp lesz ez most is?

Vanília, karamell, tutti frutti, rumos dió és kávé

Egy klasszikus jelenet után szabadon: mi van akkor, ha én pisztáciára vágyom, vagy esetleg tiszta csokoládéra, de azzal kell szembesülnöm, hogy ez a választék: vanília, karamell, tutti frutti, rumos dió és kávé. Te mit tennél? Ha nincs, hát nincs, elengeded a pisztácia utáni mérhetetlen vágyad, és rábólintasz az egyik-másik létezőre? Esetleg az a típus vagy, aki ebbe nem törődik bele, mert pontosan tudod: lehetséges a vágyad, bárki, bármit állít is!? Folyamatosan mondják majd neked, egyszerűen lehetetlen, nincs más választásod, ne légy már ilyen csökönyös, önfejű, sőt értsd meg végre, egy illúzió, amit kergetsz. Vagy nem is annyira illúzió, hanem egy vízió? S csak Te látod, sőt mi több, érzed, minden porcikádban sejted, vallod, elérheted lelked vágyát, mert egy ihletett pillanatra úgy vagy képes látni a világot, mint senki más?

Óvakodj a vámpírtól és a gyilkostól

A minap egy tréning végén a következő kérdést szegezték nekem: „Imre, kiktől kell óvakodnunk, ha változtatni szeretnénk életünkön?”

Kiváló kérdés, gondoltam magamban, hiszen a kérdező már eleve feltételezi, hogy nem viszonyulhatunk mindenkihez ugyanúgy, ha tényleg el akarunk indulni a változás útján. Két szó villant be, pontosabban két karaktertípus, akik megnyilvánulásait ugyan semmilyen büntetőtörvénykönyv nem bünteti, azonban tetteikkel, mondataikkal, sőt pusztán jelenlétükkel óriási lelki károkat okoznak, elgáncsolva sok-sok lehetséges ötletet, jövőt, lelkesedést, szemcsillogást, önmegvalósítást és a siker szárba szökkenését.

Az ő nevük: energiavámpírok és örömgyilkosok. Nem tudom eldönteni melyik a rosszabb,… talán az utóbbi, hiszen, míg az energiavámpír pusztán a motivációs potenciálunkat viszi el pillanatok alatt, addig egy igazi örömgyilkos egyetlen célzott mondatával képes lelkünkig hatolva mindent, hangsúlyozom: mindent elsöpörni. /Természetesen csak, ha hagyjuk./

Ez alkalommal, amikor e sorokat olvassuk, legyünk őszinték és legalább szobánk magányában egyedül merjük kimondani: melyik barátom, melyik rokonom, melyik közeli cimborám, melyik kollégám tartozik egyik vagy másik kategóriába. Fájdalmas lesz? Igen, sajnos cudarul kemény szembesülni azzal, hogy szeretett unokatesóm, vagy a számomra egyébként roppant fontos barátom, nos, valójában született örömgyilkos. Ennek a kimondása a legfontosabb. A második lépés, hogy ne problémaként címkézzük mindezt, hanem egy sajátos helyzetként, hiszen a problémát megoldanunk kell, míg a helyzetet csupán kezelni. Kezelni pedig sokféleképp lehet, (erről majd egy későbbi bejegyzésben), ami viszont bizonyos: energiavámpírokkal és örömgyilkosokkal körülvéve nem lehetünk azzá, akivé lenni szeretnénk.

Abnormális normál szokásaink

Mit tekintesz normálisnak életedben? Vegyünk szemügyre néhány közkeletű szokást, amit bizonyos hét, hónap elteltével időszerűnek érzünk.

(A) Természetes dolog, ha kocsinkat lemossuk és a kellő kilométer levezetése után olajat cserélünk. (B) Normális, ha negyedévente meglátogatjuk aktuális kedvenc fodrászunk egy kis igazításra, festésre. (C) Megszokott, hogy lyukas zoknit nem veszünk föl. Régen még esetleg stoppoltunk, de ma már csak az új jöhet számításba. (D) Szabályszerű, ha évente egyszer, május elején bevalljuk az éves jövedelmünk, és adózunk. (E) Elfogadott, hogy karácsonykor együtt vagyunk a számunkra fontos másokkal, kedvelt és kevésbé kedvelt rokonokkal, családtagokkal, ismerősökkel. (F) Szokványos, hogy főnökünk elvárásainak (többnyire) eleget teszünk, és úgy viselkedünk, ahogy azt illik, és tőlünk megkövetelik.

Most jöjjön néhány ördögtől való, nem normális furcsaság a fentiekkel pont oppozícióban. (A) Miért nem természetes dolog, hogy önmagunkat is tisztán tartsuk, és kivigyük a szemetet nem csupán fizikailag, hanem lelkileg is? Miért nem vagyunk képesek lelkünk motorjának szimbolikus olajait újra cserélni, miért nem adunk magunknak egészséges énfigyelmet? (B) Miért nem normális, hogy negyedévente egyszer ne csak a test szépítésére szenteljek időt és némi pénzösszeget, hanem a lelkemet is ápoljam és megújítsam? (C) Miért nem megszokott, hogy amíg lyuk van lelkiismeretünk hálóján, addig nem nyugszunk, míg helyre nem hozzuk? Vagy már netán háló sincs néha? (D) Miért nem szabályszerű, hogy évente legalább egyszer, egy kitüntetett pillanatban megnézzük, hol tartunk életpályánkon, bevallva mindazon beteljesült lehetőségeket, és eltékozolt alkalmakat, amit az előző évben megéltünk, vagy megélhettünk volna? (E) Miért nem elfogadott, hogy a szeretetünket bármikor kifejezzük a számunkra értelmet, biztonságot, reményt és életet adó személyeknek? (F) Miért nem szokványos, hogy a saját belső zenénk hangját is halljuk, és megcselekedjük, amire születtünk, ami igazán szívünknek kedves, vagy ami pusztán épp jóérzéssel tölti el belsőnk?