Mikor vagy beteg?

Mikor tekintesz magadra úgy, mint betegre? Vagy ha tetszik, mi az az állapot, melyik az a pillanat, amikor már betegként szemléled önmagad? Bármiben is szenvedünk, bármi is a bajunk, bármi is gyötör akár kívül, akár belül, akár testileg, akár lelkileg, mikor alakul ki benned a betegségtudat? Mai vizsgálódásunk ezt a té

mát járja kicsit körbe, hiszen érdemes meglátnunk azt a rést, amikor hasznos és amikor kifejezetten káros betegként tekinteni saját mindennapi működésünket.

A részletes cikk itt: http://eletszepitok.hu/mikor-vagy-beteg

A boldogság nem fájdalom nélküliség

Az emberek többsége azt hiszi, az a boldogság, amiben nem ér bennünket rossz. Így van-e ez valójában? Nem lehet, hogy tévúton járunk, mikor a stressznélküli, fájdalom nélküli és kudarcok nélküli napok után sóvárgunk? Azon túl, hogy mindez egy irreális, soha be nem következő elvárás, hiszen az élet hatókörén kívül van, de egyáltalán valóban olyan áldásos lenne, ha tényleg elérhetnénk?

Nem az a baj ugyanis, ha egy negatív életesemény fáj, hanem, ha emiatt odaadom a teljes lelki békém, a jövőbe vetett hitem, lelkem tisztaságát és belső mozgatórugóim erejét. Hiszen nem az a kérdés, érnek-e veszteségek előbb vagy utóbb, hogy lesznek-e kevésbé vágyott pillanatok, hanem, hogy amikor bekövetkeznek, mit kezdek ezzel a történéssel, ezzel az élménnyel? Fájhat bizony egy visszautasítás, megrázhat egy kemény munkahelyi beszélgetés, lehet gyötrelmes egy csörte, megrettenhetünk egy-egy hír hallatán, de oda kell-e adnunk ezzel egy időben lelkünk békéjét is? Nem mosolyoghatunk bele valahogy mégis huncutul a világba, hogy most egyszerűen megengedem: fájjon, de odabenn közben hiszem vagy tudom, ez nem örök érvényű, nem örökkévaló, és attól még életem futásán, küldetésén nem esett csorba, és ennek ellenére hittel megyek valami felé kiteljesítve mindazt, amire hívattam.

Minden nap kelhetnénk úgy: ma valami csodálatos dolog fog történni velem, hiszen a puzzle-darabok ott vannak már az asztalunkon, csak mi épp általában nem vesszük ezeket észre, és így nem is állhat össze az a különleges és néha megfoghatatlannak tűnő mozaik: boldog vagyok.

Létünk és hétköznapjaink miértjei

Mennyire, de mennyire vágyjuk létezésünk okát, felfedezni, megtalálni, megsejteni születésünk célját és értelmét!? Állandóan, folyton folyvást tör előtérbe a gondolat, tulajdonképp mi végre is kelünk föl nap mint nap, miért visszük el a gyerkőcöt az oviba, miért nem házasodtunk még össze, miért házasodtunk egyáltalán össze? Vagy miért dolgozunk ott, ahol épp dolgozunk, miért találkozunk újra és újra a jól ismert helyeken szeretett és kevésbé kedvelt barátainkkal, cimboráinkkal, miért nem vagyunk képesek nemet mondani, vagyis tulajdonképp miért futjuk le évente ugyanazokat az ismert köröket, tehát summázva, mi is a belső mozgatórugó, ami végre valahára a tényleges választ adja, és nem csak álválaszokat lebegtet?

Véleményem szerint a kérdezés irányánál követjük el az alaphibát, és emiatt a válasz is rossz, sőt mi több: semmitmondó és pocsék lesz csupán. Hiszen, hogy a létezést megértsd, nem a hétköznapok felől kell vizsgálni létezésünk, hanem éppen ellenkezőleg, a létezés felől szükséges közelítened a mindennapok felé. Kis különbségnek hat, mégis ez az igazi ösvény, mely járhatónak bizonyul majd.

Te hallod a saját zenéd?

Egy rövid gondolatkísérlet: tegyük fel, hogy holnap úgy ébrednél: átmenetileg elvesztetted a hallásod. Az ijedtséget és az orvoshoz szaladgálást most vegyük ki az egyenletből; vagyis tételezzük fel azt is, hogy sejted, ez csak átmeneti állapot, és holnap utánra kutya bajod se lesz. Mit élnél meg a napod során? Ha esetleg vállalod, hogy kimész az utcára, sőt, akár még dolgozni is bemész. Mi történne? Rád néznének furcsán, vagy Te néznél furcsán a többiekre? Mennyire és miben lenne vajon dühítő, vagy épp megmosolyogtató egy-egy helyzet?
Ezen a ponton hozok be egy számomra nagyon kedves idézetet: : „A süket mindig azt hiszi, akik táncolnak, meghibbantak.” (Jorge Bucay)
És most egy apró szempontváltás: tapasztaltad már, hogy egyszerűen nem értik a környezetedben, mit miért teszel? Ők furcsán néztek rád, aztán Te zavarba jöttél, és végül tán abba is hagytad azt, amit szerettél, amiben hittél, amiért igazán tudtál lelkesedni. S mindezt miért? Mert,… valljuk be, a süketekre bíztad magad, és nem arra a ritmusra, arra a vezérelvre, ami belőled jön, belőled fakad!
Egyet ne felejtsünk el, holnap nagyon-nagyon sokan süketként kelnek majd fel. No, ne félj, a hallásukkal nem lesz semmi baj, azonban a saját zenéjüket észre sem veszik majd, hiszen teszik ezt már hosszú évek óta. Miért műveljük ezt magunkkal?
(…)
És akkor a vakságról még nem is írtam! Az még nagyobb önsorsrontó gyötrelem, de erről egy másik alkalommal. (…)

Nemsokára a nevünket is elfelejtik

A gondolatsor egy kis budai utca nevével indult. Gondosan följegyeztem, hová kell mennem, hány órára. Minden úgy zajlott, ahogy ilyenkor lenni szokott, lépés lépés után haladt, s te egyre közelebb és közelebb vagy a megbeszélt találkozóhoz,… de aztán a hóesésben elmerengsz és elkezded morzsolni magadban az utcának a nevét. (…) Vajon ki volt ő? Mit csinált? Miről híres? Egyáltalán nő vagy férfi volt? Válaszok természetesen nincsenek, és ez egyre jobban gondolkodásra sarkall.

Mi lesz a saját nevünkkel majd annak idején? Ekkor eszedbe villan a bölcs iránymutatás, magának Marcus Aureliusnak az intése: „Általában gondold meg, hogy rövid időn belül te is, embertársaid is meghaltok és nemsokára a neveteket is elfelejtik.”

És való igaz, helyeselsz magadban, mi marad majd belőlünk!? Kisvártatva rájössz, semmi sem, sőt még annál is kevesebb. Hirtelen feleszmélsz, hogy saját dédszüleid és ükszüleid nevére sem emlékszel, arra pedig, hogy kik is voltak ők valójában, végképp nem; pedig nem éltek ők olyan régen, de már elfelejtettük, milyen nagyszerű emberek voltak. Ekkor pedig a csizmád alatti hó ropogása tovább erősíti lépésről lépésre a saját sorsod: dédunokáid, és majd az ő leszármazottaik téged ugyanúgy elfelejtenek, s legfeljebb egy név leszel a családi fényképalbumban, vagy egy arc a családi videótárban, amit szökőévente valaki majd megnéz, de hogy valójában ki voltál, az sűrű ködbe vész előttük is.

A kérdés csupán az, ha ez így van, márpedig önáltatás lenne más prognózist képzelni önmagunknak, akkor ennek fényében mi lesz igazán lényeges az életünkben? Mit üzen ez nekünk a mai napra? Mit kellene, pontosabban mit lenne érdemes máshogy cselekednünk egy egyszerű szürke csütörtökön, mikor holnap felkelünk? Mi a saját válaszunk erre? Elvégre nincs jó válasz, csak saját, személyes válasz létezik.

A séta ereje

Voltál már úgy, hogy céllal eltelve mégis céltalanul tudtál létezni egyetlen pillanatig? Paradox, nyilván, mégis lehetséges. A lépéseid csak jönnek egymás után, kőről kőre, kavicsról kavicsra, betűről betűre, s a lényeg nem a valahova jutás, hanem a pulzáló jelenlét és a letisztult belső béke, mikor felsejlik élted igazi veleje. A világ zaja körülvesz, autók suhannak el tova, néha még egy-egy lámpát is figyelned kell utadon, máskor meg dudaszó zavarná meg a nyugalmad, de már nem tudja, mert máshol vagy, magaddal magadban. A tisztánlátás általában ekkor érkezik, mégis sokan menekülünk az ilyen pillanatok megélésétől, mert félünk, mit találunk.

Idézzük ide Márai örökérvényű szavait is: „A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki. Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal és úticéllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik.”

Soha vagy mindig

Ha végignézed egy egyszerű szürke keddedet, vagy szerdádat, esetleg egy átlagos hétköznapi csütörtöködet, milyen törvényszerűségekre bukkannál? Mik életed normái? Mi az a kaptafa, amit nap nap után követsz folyton folyvást? Van sorvezetője az életednek? Mi a Te 10 parancsolatod? Mi az, ami nálad elvi kérdés, nem szegheted meg semmi szín alatt sem, mert csak így maradsz hű önmagadhoz?
Érdemes megnéznünk ebből a szempontból is mind magunk, mind környezetünk. Az ún. kényszeres karakterek rengeteg apró előírást tartanak be mindennapos viselkedésükben, ezek némelyike hasznos és előnyös, egyszerűbbé teszi az életet, míg egyéb szokásaik sokkal inkább macerásak, terhesek, elsősorban persze a szűk baráti, ismerősi, rokoni körnek, de néha már önmaguknak is. Meddig tudjuk még elhitetni, hogy van értelme, ha minden fiók ütközésig be van tolva, a függönykarnison a tartógyűrűk szabályos távolságra vannak egymástól, vagy épp a cipők az előszobában teljes szimmetriában őrzik a rendet!?
A skála másik végén azokat találjuk, akiknél egyetlen biztos pont van csupán: a kiszámíthatatlan viselkedés. Nincs egyforma két nap, de még két óra vagy perc sem; sőt, ha valami kétszer ugyanúgy történik, az már bajos, ha háromszor, no az már végképp elfogadhatatlan. (Megjegyzés: jelen témánk szorosan összefügg az újdonságkereséssel vagy szenzoros élménykereséssel, de a monotóniatűréssel is.)

Összességében: soha, ritkán, olykor, néha, véletlenszerűen, gyakran, sokszor, mindig. (…) Melyik a Te leggyakoribb jelződ, ha a mindennapi tevékenységeid kellene besorolnod?

Mondd meg a jeled és megmondom ki vagy!?

Vajon hogyan hatnak ránk azok a szimbólumok, melyekkel életünk során, de főként felnőttkorunk előtt találkozunk, s néhányukkal azonosulunk is. Magyarán kérdezhetnénk ezzel: mi volt a jeled az oviban? Szeretted, kedvelted ezt a szimbólumot, vagy épp ellenkezőleg? Fülig érő mosollyal gondolsz vissza azokra az időkre, vagy valahogy nem jönnek a jó érzések?
Ha feltennénk egy olyan kérdést, a mostani életedben miként van jelen a jeled, tudnál-e választ adni? Felfedeznél-e bizonyos párhuzamot, ami még nem éri el a belemagyarázás és az erőltetettség érzését. És a későbbi jelképek? Manapság ugyanis tele vagyunk ún. logókkal, nem is olyan régen sokkal inkább címernek hívtuk volna ezeket. Ha egy napodat végignézed, milyen márkák jelennek meg a maguk logójával óráról órára, percről percre? Aztán továbbmenve: a komolyabb jelképekkel milyen a viszonyod? Zászlók és címerek, mindenféle keresztek és különböző csillagok. Ha önmagadba nézel, milyen mozaikdarabokat adnak ki ezek a jelek és szimbólumok? Identitásod szerves részei, vagy valahol a periférián tanyáznak? Röviden: kik is vagyunk valójában szimbólumainkon keresztül vagy azok tükrében?

A 10 legjobb nap

Egy rövid emlékezésre hívlak. Ha össze kellene állítanod életed eddig megélt napjai közül a top10-es listát, miket, mely napokat választanád? Mi az az egy-egy nap, amit szíved szerint akárhányszor újraélnél? Meddig mennél vissza? Mely életszakaszból lenne a legtöbb újraélés? (…) Kérlek, merengj el ezen kicsit, és nevezd meg ezt a tíz eseményt. (…)

limparimre.com

Nagyon izgalmas az a mintázat, ami ilyenkor kirajzolódik az emberek választásaiban. Számos szempontból meg tudjuk vizsgálni gyűjtésünk. (1) Mennyi idős vagy, esetleg kifejezetten egy életszakaszhoz köthetőek a kiválasztott emlékeid? (2) Rajtad kívül kik vannak jelen? Szülők, nagyszülők, testvérek, osztálytársak, cimborák, régi barátok, letűnt korok szerelmei? Kik? Akadnak visszatérő epizódszereplők? Hol játszódik mindez? Mennyire mozgalmas képek éledtek újjá? És legfőképp mit csinálsz ezekben? Szórakozás vagy valamilyen munka van a fókuszban, esetleg ünneplések, amikor valaminek a sikerét ünnepeltétek? Mitől olyan különleges ez a tíz emlék? A leglényegesebb pedig a miért? Miért pont ezek? Ki vagy mi az oka?

Nyissunk egy újabb szakaszt: mit üzennek a mai énednek, így 2012 őszén ezek az emlékek? Van valamilyen most is aktuális tanulságuk, vonatkozásuk? Csak mosolyt csalt az arcodra ez a megannyi kiváló emlék, vagy még meg is mozgatott valahogy? Ha az előbbi, akkor már nyertünk valamit, hiszen örömet loptunk a napunkba. Ha viszont az utóbbi, akkor még ennél is tovább léphetünk. Néha azonnal szembeötlő az a bizonyos mintázat, olykor komolyabban kell kutatni, de mindig előkerül: mik és kik a fontosak számodra az életben?

A titkos összetevő

Mitől jó egy nap? Van egy régi mondás, mely így hangzik: „Amici, diem perdidi.” vagyis „Barátaim, elvesztegettem egy napot.” Mi kell ahhoz, mire van szükséged, hogy büszkén, mosolyogva, derűs arccal érezd: „Na, ez egy jó nap volt!”. A hangulatod határozza meg, miként könyvelted el a tegnapot? Vagy a szórakozás milyensége a mérvadó? Esetleg az elvégzett munkában éled meg, hogy igazán hasznos órákon vagy túl, hiszen közelebb kerültél céljaid, álmaid beteljesüléséhez? Netán a ténylegesen magadra szánt idő dönti el, erre vagy amarra billen majd a mérleg nyelve? Befolyással van-e rád az eső, a kánikula, a hó, a jég, a fagy? És van-e dicséretre szükséged a nap sikeréhez? Vajon lehet-e kitűnő egy nap, ha nem mindent intéztél el, amit szerettél volna? Elfogadod-e, hogy vannak maradékok, és holnapra is jut még valami egész biztosan? Ostorozod-e magad, hogy eddig mit szalasztottál el, s ekképp, mivel erre figyelsz, a mai nap is kicsúszik majd valami a kezed közül? Végezetül mi az az eszencia, amin áll vagy bukik az óra, a perc, az élet? Egyet pedig ne feledjünk: „Ma van az a holnap, amitől tegnap annyira féltél.”