énképeink

Kihez hasonlítod magad és az életed?

Amikor elmondod magadnak nap nap után, hogy mid nincs még/már meg, előtte nézz szét az életedben, és mosolyogj, mert bizony még mindig sok mindened van, ami már annyira az életed részévé lett, hogy számodra ez a normális, pedig…


“Ha ma inkább egészséges vagy, mint beteg (…), akkor szerencsésebb vagy, mint egymillió ember, aki a hétvégét nem fogja túlélni.
Ha sosem éltél át háborús veszélyt, a fogság magányát, kínzást vagy éhezést, helyzeted jobb, mint 500 millió emberé a Földön.
Ha el tudsz menni a templomba anélkül, hogy félned kellene, hogy elfognak, megkínoznak vagy megölnek, szerencsésebb vagy, mint egymilliárd ember a Földön.
Ha van fedél a fejed felett, van ruhád, étel a hűtőben, és hely, ahol alhatsz, akkor gazdagabb vagy, mint az emberek hetvenöt százaléka.
Ha van pénzed a bankban, és egy kevés aprópénz a tárcádban, akkor te a gazdagok 8 százalékához tartozol.
Ha szüleid élnek, és még mindig házasok (…), akkor Te egy ritkaság vagy!
Ha el tudod olvasni ezt az üzenetet, akkor kétszeresen is meg vagy áldva ahhoz a kétmilliárd emberhez képest, akik olvasni sem tudnak.”

[Forrás: Blenk: 2010]

Hajlandó vagy-e megfizetni az árát?

Sokszor, megannyiszor, számtalanszor kérünk mindenfélét az élettől, Istentől, vagy épp rokontól, baráttól, főnöktől, idegentől, ismerőstől, és jobb esetben még önmagunktól is. Eddig eljutunk, de elgondolkozunk-e azon, hogy valóban hajlandóak vagyunk-e megfizetni kérésünk beteljesülésének az árát?

Vegyünk néhány példát. Bölcsességét szeretnél, hogy láss a sorok közé, hogy pontosan tisztában légy a dolgok miértjeivel is, nem csupán a hogyanjaival. Aztán telnek a napok, és Te újra és újra, megint és megint kifejezed az ég felé nem pusztán a hétköznapi tudás, hanem a nagybetűs bölcsesség utáni olthatatlan szomjadat. Ez eddig rendben is van, de nem sokkal később elkezdenek rossz történni, fájdalmak jönnek, veszteségek, nehéz élethelyzetek, krízisek stb. Kapkodod a fejed, miért van ez, s közben nem veszed észre, hogy belső vágyad önbeteljesítő jóslatként hat életedre, és csupán meg kell élned sajátélmény szintjén azokat a létfájdalmakat, mely nélkül nem lehet bölcs egyetlen bölcs sem. Erről van szó, a szemed majd kiszúrja, mégsem áll össze a mozaik.

Vagy a másik kedvenc példám: hiszen hányan, de hányan szeretnénk nagyobb önbizalmat magunknak!? És ennek az árával mi a helyzet? Lévén, ha jelentősen megváltozik önmagadról alkotott énképed, és önbecsülésed, önértékelésed szárba szökken, akkor a mindennapok is jelentős változást mutatnak majd, tehát ennek is ára van. Kalkuláltál vajon ezzel is, mikor elhagyja a sóhaj testedet: „Bárcsak jobban hinnék magamban!” Akkor is erre vágynál, ha tudod előre, elveszíthetsz barátokat, rokonokat, családtagokat, vagy épp aktuális párod, ha valóban megváltoztatod önmagaddal való viszonyod!?

Néhány évvel ezelőtt volt egy film, melyben sokszor elhangzott az óvó és intő mondat, ezt idézném most témánk kapcsán: „Vigyázz, mit kívánsz!”

Amikor beakad a lemez

Mit szoktál kezdeni a beakadt lemezzel? És ehelyütt most nem a régi gramofonra gondolok, ha még egyáltalán emlékszel azokra az időkre. Azok az esetek, amikor szimbolikusan mindig ugyanaz és ugyanaz megy körbe és körbe és körbe, s mi sokkal inkább elszenvedője, mintsem alakítója vagyunk az eseményeknek.

A minap épp szólt a rádió kedvenc kisboltomban. Csak beszalad az ember, hogy megvegye az esti vacsorához legszükségesebb hozzávalókat, de nem is sejti, milyen változást eredményez egy három perces vásárlás. A minősítő jelzőket ezúttal elhagynám, de egy harmóniájában, szövegében és mindenben elég sajátos dal érkezett az éterben; talán a hallgathatatlan lenne a legjobb jelző. A probléma ott kezdődött, hogy a kenyér és a felvágott mellé ez a dal jött velem, gondolom, valamilyen bónuszként. Hosszú perceken keresztül nem akart távozni, állandóan a fejemben volt, kérlelhetetlenül beette magát rövidtávú memóriámba. Eddig a történet. A kérdés: Te mit tennél ilyen helyzetben?

Azt pedig ne feledjük, hogy nem mindig zajlik tét nélkül az ilyen és ehhez hasonló folyamat. Egy zeneszám még nem okozott olyan nagy kárt, de ha ez a lemez, amit épp felteszel, az egy önostorozó, önbecsülést romboló gondolatsor, akkor annak a beakadása hatásában katasztrofális. Nem sikerül valami, mondjuk egy állásinterjú, kijössz, és elkezded járatni a „vesztes vagyok” lemezt. De miért? Ha vesztettél, akkor az azt jelenti, hogy akkor épp vesztettél, nem azt, hogy vesztes vagy. Ez pedig lényeges különbség.

Szóval az igazi kérdés nem más, minthogy képes vagy-e a beakadt lemezt lecserélni valami mással? Feltenni helyette valami jobbat, megnyugtatóbbat, igazabbat, bármi mást, amire akkor inkább szükséged van, csak ne a negatívat járasd. A történethez visszatérve, az ilyen esetek kezelésére hosszú évekkel ezelőtt kezdtem el alkalmazni, hogy mindig Dvorak Új világ szimfóniájának negyedik tételét kezdem el dúdolni. Ez eddig mindig bejött, 100%-os módszer, ugyanis az utolsó akkordig mindent kiűz a nem kívánt dallamból. Neked mi lesz az Új világ szimfóniád?

A rendszer, és ami mögötte van

Nem összeesküvés-elméletről lesz szó, csupán változásunk dinamikájáról. Kérdezheted, melyik rendszert emlegetem itt?… Nos, azt a mindennapit, ami körülötted van, egyrészt kívül: barátok, rokonok, szülők, testvérek, kollégák, főnökök, ismerősök és ismeretlenek személyében, másrészt belül: saját hiedelmeink, jól megalapozott, hosszú ideje működő szokásaink, jellemvonásaink, karakterünk viszonyulásaiban, összességében abban, ahogy a világot látjuk már jó ideje.
Minden rendszer önmaga fenntartására törekszik. Nem szereti a változást, a változatlan, veszteségek nélküli állapotért rajong, ahol a rendszer minden egyes eleme úgy viselkedik, ahogy azt tőle elvárjuk. Ilyen rendszerben, rendszerekben élünk mindannyian. S itt, ezen a ponton jöjjön egy gondolatkísérlet: tegyük fel, hogy Te, mint a rendszer egy eleme, szeretnél megváltozni, mondjuk kifejezed abbéli vágyadat, hogy határozottabb, megfontoltabb, önállóbb szeretnél lenni, akinek sokkal nagyobb az önbizalma, mint most, amikor ezeket a sorokat olvasod. Tegyük fel azt is, hogy nem pusztán vágyad fejezed ki, hanem döntesz is, és el is köteleződsz döntésed mellett. Ennek megfelelően elindul a változás, foglalkozol saját változásod várható eredményeivel, napról napra apránként kezded érezni, milyen jó is az, amit megálmodtál és kitaláltál magadnak. Egyszerűen beindulnak a pozitív folyamatok, és jobban érzed magad a bőrödben. És aztán „Bumm!”, valami beüt, nem tudod mi az, de érezni kezded, hogy valami nem stimmel, valahogy lassabb lett a változás, egyre több a csábító tényező, ami vissza-vissza akar húzni a régi működésmódodba. Mi történt? (…) „Csupán” annyi, hogy a rendszer, melyben élünk, bekapcsolta a vészcsengőt. A térfigyelő berendezései és elhárító működésmódjai jeleztek neki, hogy a rendszer egy szeretett eleme, mármint Te, rendszerellenesen viselkedik. Ez pedig megengedhetetlen, így a legkülönfélébb trükkökkel, praktikákkal elkezd visszahúzni. Ráadásul, mivel tetőtől talpig, kívül-belül ismer Téged, pontosan tudja a gyenge pontjainkat, és azon keresztül támad: a) néha egy belső hang formájában bizonytalanít el, b) néha egy remek szülői mondattal képes minden változást csírájában elfojtani, c) máskor baráti csábításokkal csal el, hiszen „Egy sör mindig belefér”, d) az ötlettára tehát kimeríthetetlen. Ez a vízválasztó. Annyi ilyet láttam már: rengeteg tanácskérőm indult el a pozitív változás ösvényén, de a rendszer nem engedte, s ők szépen kisiskolás módjára besorakoztak.
Egy pillanatra térjünk csak vissza a példánkhoz: ha a környezet látja, hogy határozottabb vagyok, kiállok magamért, önbecsülésem jelentősen javul, nem örülnek vajon ennek? Dehogynem, csak nem tudatos viselkedésükben mégsem e szerint reagálnak (tisztelet a kivételnek). Ugyanis, amikor már elmondhatod: „Non sum, quod fueram.” vagyis „Nem vagyok az, aki voltam.”, akkor ráébrednek kicsúsztál a kezük közül, és nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy Te meglépted azt, amit ők nem mertek,… hogy Te innentől kezdve már nem vagy annyira kihasználható, sőt még nem-et is mondasz nekik,… vagyis, hogy most már más ember lettél. Nos, ezért olyan pokoli nehéz. De ha ezt beláttuk, azonnal könnyebb. A leggyönyörűbb pillanat pedig az lesz, amikor már tudod, minden porcikádban érzed: a változásért indított háborút megnyerted. A döntő csata megvolt, innen már idő kérdése, mert Tiéd a végső győzelem, és megváltoztál. Ez a győzelem már önmagában növeli minden ember önbecsülését, visszavonhatatlanul. Így csak bíztatni tudlak. Végezetül azonban egy apró jó tanács: Ne feledd, a régi rendszer még sokáig támad, és visszaköszön, még akkor is, mikor már réges-régen nyertél, akkor egy-egy nehezebb, gyengébb pillanatodban, mivel nyílt fronton már nem tud Veled mit kezdeni, partizán-, gerillaakciókat folytat és próbál visszacsábítani a helyes utadról a régire, melyről most már nagyon elvágyódsz.