Dolgozom vagy teszem a dolgom?

Amikor azt mondod egy napodra, hogy „Holnap dolgozom.”, akkor ez alatt mit értesz egy kicsit mélyebb értelemben? Milyennek éled meg a munkával teli mindennapjaid?

Thomas Edison azt mondta egyszer: „Soha egyetlen napot sem dolgoztam életemben, minden csak mulatság volt.” Nos, hol vagyunk mi ehhez képest? Már-már szürreális is olvasni, vagy éppenséggel látjuk a kívánt állapotot, de annyi akadály és gát választ el minket egymástól? Netán már Te is hasonlóan éled meg a jó értelemben vett szürke melós, de örömteli napokat?

Mikor mondod egy nap végén: „Nem akarok már ennyit robotolni! Folyton csak a gályázás és (már bocsánat) gürizés!” És a környezetedben élők? Ők miben és mivel törik magukat nap, mint nap? Ki az, aki már inkább serénykedik, tüsténkedik, szorgoskodik, vagyis azt, ahogy ő dolgozik, nem neveznéd igazi kínnal, szenvedéssel teli hajtásnak.

Van olyan tevékenység, téma, eszme, érték, amin akkor is munkálkodnál, ha nem fizetnének érte, hiszen annyira a Tiéd, annyira a szívednek kedves? Mit gondolsz erről?

Próbálj ki egy összehasonlítást: egész más azt mondani egy feladatodra, vállalásodra, hogy dolgozom, vagy teszem a dolgom. Apró átkeretező trükk csupán, mégis máshogy kezdjük el észlelni a saját működésünk, ha néhány héten át tudatosan figyelünk erre.

Kedd reggeli gondolatkísérlet: az életről és a hippokratészi esküről

Ki ne ismerné az orvosok hippokratészi esküjét? Az eskü, mely szimbolikusan és tényszerűen is átjárja az egészségügyi attitűd mindennapjait.

Emlékeztetőül a szöveg:

„Én, (…) esküszöm, hogy orvosi hivatásomhoz mindenkor méltó magatartást tanúsítok. Orvosi tudásomat a betegségek megelőzésére, a betegek testi-lelki javára, betegségük gyógyítására fordítom. A hozzám fordulók bizalmával, kiszolgáltatott helyzetével visszaélni nem fogok, titkaikat fel nem fedem. Egyenlő figyelemmel és gondossággal gyógyítok minden embert. Tudásomat és gyakorlati ismereteimet állandó képzéssel magas szinten tartom, de ismereteim és képességeim korlátait is tudomásul veszem. Az orvosi működésemmel kapcsolatos etikai követelményeket tiszteletben tartom. Arra törekszem, hogy az orvostudomány, valamint az Egyetem jó hírnevét öregbítsem és megbecsülését előmozdítsam.”

 

A gondolatkísérlet a következő: képzeljük csak el, mi lenne, ha mindannyian esküt tennénk, és nem csupán a hivatásunkkal kapcsolatban, hanem az egész életstílusunkkal, világlátásunkkal kapcsolatban. Mennyiben más lehetne egy-egy viszonyulásunk, attitűdünk akár a közvetlen szeretetteinkhez, mindennapi életvitelünkhöz is, ha néhány elvet ehhez az eskühöz híven betartanánk, hiszen esküvel szentesítettük azt. Miről is van szó? A hippokratészi szöveget átírva, (ki-ki a saját verziójára formálva): milyen lenne a saját élet-esküd?

www.limparimre.com

Példaként: (A változtatásokat kiemelés jelöli.)

„Én, (…) esküszöm, hogy életemben mindenkor méltó magatartást tanúsítok. Tudásomat a rossz megelőzésére, közvetlen környezetem javára, szubjektív jóllétük növekedésére/örömükre fordítom. A hozzám fordulók (barátok, ismerősök, rokonok, kollégák, munkatársak) bizalmával, kiszolgáltatott helyzetével visszaélni nem fogok, titkaikat fel nem fedem. Egyenlő figyelemmel és gondossággal figyelek, óvok mindenkit környezetemben. Tudásomat és gyakorlati ismereteimet állandó képzéssel magas szinten tartom, de ismereteim és képességeim korlátait is tudomásul veszem. Életem működével kapcsolatos etikai, erkölcsi követelményeket tiszteletben tartom. Arra törekszem, hogy hivatásom, családom, valamint Hazám jó hírnevét öregbítsem és megbecsülését előmozdítsam.”

 

Milyen lenne az életünk, ha az utóbbi, vagy ehhez hasonlatos esküt mindannyian megtennénk egy szép órán, életünk egy jelentős pillanatában?

Hol leszel, ki leszel 2032. augusztus 19-én?

Egyszerű géphiba, vagy valamelyik munkatárs huncutsága, ki tudja, de tény: az alábbi fotót láttuk minap az egyik belföldi vonaton. A legtöbb utas rápillantott, aztán ment is tova, hiszen érdemi információ nem tűnt elő. Vagy mégis?

www.limparimre.com

Egy-két somolygó tekintetben, mintha egy gondolatkísérlet elindulását fedeztük volna fel: történetesen vajon hol is leszünk 2032 nyarán? Valaki óhajtó mondatok sorát látta önmaga előtt: bárcsak ez lenne, bárcsak az lenne. Mások az „olyan jó lenne, ha…”, illetve a „szeretnék” kifejezésekkel tudtak azonosulni. Megint mások céljaik megvalósulásán aggódtak, vagy tévútjaik gyötrődésére koncentráltak. Van, aki mosolygott, hiszen a lehetőségek végtelen sorát látta a következő 18 évben, míg többen összeráncolt szemöldökkel, inkább búskomoran, de mindenképpen szomorúbb lélekkel nyugtázták az előttük álló esztendők terhét. A filozofikusabban gondolkodók, akik sokkal inkább hajlamosabbak az értelemkeresésre, feltették a kérdést:, leszünk-e egyáltalán, hiszen ki tudja, meddig van még dolgunk ebben a világban!? De ez még mind csupán a hol vagyunk kérdéseinek sokasága. A komolyabb talány, mennyi minden változik meg addig, és miként hat majd testünkre, lelkünkre és környezetünkre a változások sora? Személyiségünk, viszonyulásaink, véleményünk mely része lesz ugyanaz, mint most, és miben fordulunk át, adott esetben, a másik véglet felé? Miben hiszünk ma, hogyan látjuk az életet holnap, és mennyiben ugyanígy 2032-ben? És a fontos kapcsolatok? Hány szerelem, hány halál vár ránk ebben a ciklusban? Milyen érzésekkel találkozunk? Kiktől távolodunk el, és kik azok, akik ma is, tegnap is, sőt holnap után is mellettünk lesznek?

www.limparimre.com

Azt hiszem sejthető, ezen kérdések sorát órákig lehetne folytatni, a fontos azonban nem ez, hanem, hogy egy „véletlen” hozta elírásra a vonaton tudok-e gyermeki rácsodálkozással figyelni. Megállni egy töredékpillanatra, és elmerengeni azokon a lehetséges jövőképeken, amelyek most még bennem vannak, melyek mind megélhetők; valamint miben és mennyire érzem a saját felelősségem, hogy melyik valóságomat teremtem meg, melyik utamat járom is be végül a lehetségesek közül. Ez az egyik leglényegibb kérdés.

Majd akkor, ha…

Voltál már úgy, hogy csak szeretnél túl lenni az adott nehéz időszakon, és tudtad, ha eljön a vágyott pillanat, akkor egy kicsit nyugodtabb lesz már a folyók esése, vagyis tulajdonképp akkor kezdődik majd el az igazi élet, addig pedig csak el kell lenned valahogy?

Csak vigyázz az efféle beszéddel, mert ez a felfogás, legyen bár néha üdvös, veszélyes is egyben, hiszen a végén kisiklik majd a kezedből a saját életed, és egyáltalán nem leszel azzá, akinek szeretted volna látni önmagad. Miért is? Vegyük sorra az élet pár pillanatát.

(1) Csak ezt a nyelvtandolgozatot éljem túl, no meg a holnapi matekórát, és akkor minden jó lesz. (2) Ha ezt a felelést megúszom, akkor utána ígérem, hogy… (3) Vajon bejutok abba gimnáziumba, ahova szeretnék? (4) Ez most egy nehéz tanév lesz, de aztán már sima ügy, akkor majd utána minden jó lesz. (5) Istenem, csak legyek felnőtt, és akkor végre én irányíthatom az életem. (6) A felvételi időszak, ez most kegyetlen erőfeszítést igényel, tudom, de majd a főiskolán, ott,… akkor már sok öröm lesz. (7) Hű, az első szemesztert, és főleg a vizsgákat éljem túl, utána majd elkezdek végre azzal foglalkozni, amivel kellene, ami igazán érdekel. (8) A szakdolgozatomat kell csak megírni, utána végzek, és végre beléphetek a nagybetűs életbe. (9) Csak találjam meg az első munkámat, rendezzek magamnak valami kis lakást, és akkor utána már minden rendben megy majd. (10) De még nem találtam meg az igazit, no majd ha meglelem, akkor már végre örülhetek az életnek,… sőt, akkor majd boldog leszek. (11) Ez most egy válságos időszak, ki kell bírni, aztán… (12) Sokat veszekedünk, tény, de majd megváltozik, elvégre senkire nem raknak akkora terhet, amit ne bírna elviselni, tehát kibírom, és később minden jobbra fordul. (13) Egy nagyobb tenderen dolgozunk most a cégben, ez lemegy félév alatt, aztán majd… (14) Most még összegyűjtjük a saját lakásra valót, aztán… (15) Jaj, tudod, most költözünk az új helyre, be kell még laknunk, de utána… (16) Most jönnek a fogai, ez egy kritikus szakasz, de aztán majd minden rendben lesz. (…) Szerinted el tudnánk menni 100-ig, igen, el. Szóval hogy is van ez?

Elkezded végre élni az életed, vagy majd csak azután a szakasz után, amiben épp most vagy? Mi kell neked ahhoz, hogy azt érezd, nem pusztán van egy tested és teszi a napi rutinját, hanem él is a szíved, lelked, mindened?

Életünk horgonypontjai

Ha visszatekintesz életed futására, legyen ez 20, 30, 40, 50 vagy akárhány esztendő is, milyen horgonypontjaid akadnak? És mi a köztes vatta, ami kitölti a horgonypontok közötti téridőt? Milyen érzelmek társulnak ezekhez a pontokhoz? Problémáról problémáig tartott egy-egy időszak, vagy örömtől örömig és közben esetleg akad persze néhány probléma is. Elvégre, ha belegondolsz, amíg élünk, minden egyes nap lesznek kisebb nagyobb gondok, bajok, aggodalmak, ez sosem lesz vitakérdés, az már inkább, miként képezem le mindezeket önmagamban!? Ha visszanézel az előző évre, milyen pillanatoktól definiálod az egyes szakaszokat? Gödörtől gödörig, bajtól bajig, vagy örömtől örömig, sikertől sikerig?

Ha nehézségről nehézségre élünk, elveszünk, mielőtt élnénk, ha boldog pillanattól boldog pillanatig, akkor a köztes nehézségek vesznek el.

Buszjegy az életre

„Van előre váltott jegye?” – kérdezi minap a sofőr egy menetrendszerinti belföldi járaton. Ebben az esetben ugyanis elsőbbsége van. Számolunk-e ezzel a lehetőséggel, ha utazunk? A kép nagyon változékony, ki igen, ki nem. De hát végső soron mindannyian mindenkor, folyton folyvást utazunk. A kérdés már csak az, megtervezed-e az utad, vagy majd ad hoc módon a gondviselésre bízod magad a régi elv szerint, hiszen „Olyan még nem volt, hogy sehogy sem volt.”
Aztán ugyanez a sofőr a keszthelyi autóbusz-állomáson így szól a várakozó tömeghez: „Nyolc helyem van, nyolc embert tudok elvinni, döntsék el, ki legyen az.” Mit tennél ilyenkor a várakozó tömegben állva enyhén szomjasan, frusztráltan, morogva magadban? Tény: előre váltott jegye nincs senkinek sem. Ki jut fel a buszra, ez az elsődleges kérdés, de az igazán lényeges: eljutsz-e a célállomásodig? Hiszen akadályok mindig voltak, vannak és lesznek is, ez örök. Az akadályokkal szembeni viszonyulásunk azonban csak rajtunk múlik. Benne leszel-e a nyolcban, mert asszertív vagy, esetleg átadod-e a helyed másnak, mert látsz egyéb megoldást is? Mindig van alternatíva, a kérdés, meglátjuk-e magunk körül!? Ha pediglen nem férsz fel a buszra, mit teszel? Azonnal más megoldást keresve az első vonatra szállsz a szomszédos pályaudvaron, esetleg megvárod a holnapi járatot, vagy örülsz, mert még kiélvezheted azt a csodálatos helyet, ahol épp nyaraltál? Netán nem-e a tegnapi búcsúestén gondolt mondatod válik épp valóra: „Bárcsak tovább maradhatnék! Itt minden olyan jó!”, csak akkor még nem sejtetted, hogy ilyen kifacsart módon teljesül kívánságod, hiszen az utolsó járatról maradtál le az imént, vagyis tényleg maradhatsz még egy napot.
Egy kérdésem akad végezetül: az életre váltottál-e buszjegyet? Hogy érzed, van helyjegyed, és eljutsz a célodig? És ha nincs jegyed, eljutsz a célodig? Van célod egyáltalán, ahova eljuthatsz? Elvégre nem megfogalmazott cél felé nem is lehet jegyet váltani, de a nagyobbik baj, hogy afelé még más módon haladni sem.

A siker egy folyamatos utazás

Előzmények

A blog előzményei, hasonló stílusú írásokkal, gondolatokkal, merengésekkel itt olvashatók:

http://www.3q-trening.hu/