Naponta újra és újra feltesszük ezt a kérdést, így legalább ennyiszer vissza is köszön baráttól, rokontól, ismeretlen ismerőstől: „Hogy vagy?” Melyik típushoz tartozol? Aki erre csak bemondja a megszokott: „Köszönöm, jól vagyok.” sablont, s közben magadban némán ordítasz, mert „Ha tudnád, valójában milyen pocsékul vagyok!” Netán az a karakter vagy, aki rá is kezd, és egy ilyen nyitómondatra, vérszemet kapva
Mennyire, de mennyire vágyjuk létezésünk okát, felfedezni, megtalálni, megsejteni születésünk célját és értelmét!? Állandóan, folyton folyvást tör előtérbe a gondolat, tulajdonképp mi végre is kelünk föl nap mint nap, miért visszük el a gyerkőcöt az oviba, miért nem házasodtunk még össze, miért házasodtunk egyáltalán össze? Vagy miért dolgozunk ott, ahol épp dolgozunk, miért találkozunk újra és újra a jól ismert
Egy rövid gondolatkísérlet: tegyük fel, hogy holnap úgy ébrednél: átmenetileg elvesztetted a hallásod. Az ijedtséget és az orvoshoz szaladgálást most vegyük ki az egyenletből; vagyis tételezzük fel azt is, hogy sejted, ez csak átmeneti állapot, és holnap utánra kutya bajod se lesz. Mit élnél meg a napod során? Ha esetleg vállalod, hogy kimész az utcára, sőt, akár még dolgozni is
Amikor elmondod magadnak nap nap után, hogy mid nincs még/már meg, előtte nézz szét az életedben, és mosolyogj, mert bizony még mindig sok mindened van, ami már annyira az életed részévé lett, hogy számodra ez a normális, pedig… “Ha ma inkább egészséges vagy, mint beteg (…), akkor szerencsésebb vagy, mint egymillió ember, aki a hétvégét nem fogja túlélni. Ha sosem
A minap egyik tanácskérőm az alábbi kérdést szegezte nekem: „Imre, kérlek, mondd meg, mi a leglényegesebb nonverbális jegy, amit tehetek egy interjún a sikerért?” Na jó, nem pont így kérdezte, de érdeklődésének ez volt a lényege. A szó szerinti kérdése valójában ez volt: „De, Imre, most akkor mi a tuti!?” Ebben a témában tipikusan nincsenek mindig, mindenkire érvényes, univerzális szabályok,
A gondolatsor egy kis budai utca nevével indult. Gondosan följegyeztem, hová kell mennem, hány órára. Minden úgy zajlott, ahogy ilyenkor lenni szokott, lépés lépés után haladt, s te egyre közelebb és közelebb vagy a megbeszélt találkozóhoz,… de aztán a hóesésben elmerengsz és elkezded morzsolni magadban az utcának a nevét. (…) Vajon ki volt ő? Mit csinált? Miről híres? Egyáltalán nő
Voltál már úgy, hogy csak szeretnél túl lenni az adott nehéz időszakon, és tudtad, ha eljön a vágyott pillanat, akkor egy kicsit nyugodtabb lesz már a folyók esése, vagyis tulajdonképp akkor kezdődik majd el az igazi élet, addig pedig csak el kell lenned valahogy? Csak vigyázz az efféle beszéddel, mert ez a felfogás, legyen bár néha üdvös, veszélyes is egyben,
Sokszor, megannyiszor, számtalanszor kérünk mindenfélét az élettől, Istentől, vagy épp rokontól, baráttól, főnöktől, idegentől, ismerőstől, és jobb esetben még önmagunktól is. Eddig eljutunk, de elgondolkozunk-e azon, hogy valóban hajlandóak vagyunk-e megfizetni kérésünk beteljesülésének az árát? Vegyünk néhány példát. Bölcsességét szeretnél, hogy láss a sorok közé, hogy pontosan tisztában légy a dolgok miértjeivel is, nem csupán a hogyanjaival. Aztán telnek a
Voltál már úgy, hogy céllal eltelve mégis céltalanul tudtál létezni egyetlen pillanatig? Paradox, nyilván, mégis lehetséges. A lépéseid csak jönnek egymás után, kőről kőre, kavicsról kavicsra, betűről betűre, s a lényeg nem a valahova jutás, hanem a pulzáló jelenlét és a letisztult belső béke, mikor felsejlik élted igazi veleje. A világ zaja körülvesz, autók suhannak el tova, néha még egy-egy
Ha visszatekintesz életed futására, legyen ez 20, 30, 40, 50 vagy akárhány esztendő is, milyen horgonypontjaid akadnak? És mi a köztes vatta, ami kitölti a horgonypontok közötti téridőt? Milyen érzelmek társulnak ezekhez a pontokhoz? Problémáról problémáig tartott egy-egy időszak, vagy örömtől örömig és közben esetleg akad persze néhány probléma is. Elvégre, ha belegondolsz, amíg élünk, minden egyes nap lesznek kisebb
